A tegnapi és mai komment sorozat miatt megkerestem Ivánt (mivan-t), hogy mi legyen. Végül arra jutottunk, hogy a kommentelést engedjük, de moderálva.
Nem szeretnénk, ha ez a blog Tamáshoz méltatlanná válna.
Itt kérek elnézést mindenkitől, akinek a drukkolása, jókívánsága elveszett, de első körben igyekeztem minden olyan kommentet törölni, ami az itt történtekre bármilyen utalást tartalmaz.


És, bár (szerinte) teljesen lényegtelen:
Kicsoda mivan?
Tamás egyik legjobb barátja, aki mellette volt már betegsége előtt is, nem mellékesen tiszteletben tartja a fornetti blogra látogatók aggódását és ezért hónapok óta hírt ad Tamás jobb-rosszabb állapotáról.

Én pedig, mint eddig, Csillagvihar

Az előbb olvastam, hogy, otthoni nagyonbarát, Iván, beírta már kommentbe, hogy mostanság mi történt.


Ma meglátogattam, és most kellene tárgyilagosan írnom, de ismerem magam, nem fog menni.

Kezdem a végével, hogy valamennyire elfogadható legyen ez a bejegy fornettinél, tőlem.

Így lettem felhatalmazva:
„-Tamás, én ebből írjak valamit? Vagy inkább ne, semmit?
-Írd meg teljes mélységében. Én is így tennék. Attól még nem leszek egészséges, hogy nem beszélünk róla.”

Az utolsó vizsgálatok szerint Péksütis eredményei romlottak, a rák nem állt meg. A kemo nem használt, csak erőtlenné tette. Továbbra is gyakran lázas és vannak időszakok, amikre nem emlékszik, amik kiesnek. Sokszor fáj a feje, arra is kapott bivalyerős fájdalomcsillapítót.
A hetet a Korányiban töltötte, és szerdán az onko-team változtatott a kezelésen. Továbbra is kemo, de valami lórúgás-szerű, amihez már előző nap be kell feküdni, hogy vér transzfúzióval, különböző erősítőkkel, injekciókkal felkészítsék a szervezetét. Ebből kettőt kaphat, (3 hét múlva a következőt), utána, gondolom, újra vizsgálatok.
Tegnap is kapott vért és egy csomó mindent, így ma, amikor Nála voltam éppen valami csigatempóban ment bele az infúzió.
Szerinte a vértől, ma erősebbnek érezte magát és végre étvágya is volt, így ma evett (azt mondta: „nem baj, úgyis fogynom kellett…”, no comment, aki ismeri, tudja, milyen).
Igen, tudom, ez így elolvasva kétségbeejtő és a valóságban sem vidító.

Ami mégis jó :
Továbbra is bízik az orvosában/orvosaiban, ezzel együtt a kezelésben is és nem tekint lezártnak semmit. Sokan keresik, szeretik, mindenki mellette áll, és biztosan ebből is kap erőt.
Tudott nevetni, viccelődni és továbbra is bármiről lehet Vele beszélgetni, nem ragad le a betegségnél, bár néha igen, teljesen érthetően, elkeseredik.

Tudom, hogy ma a kemo után hazamehetett.
Remélem, kívánom, h a kezelés utóhatásához is tartson még az erejéből.

Biztosan van olyan, amiről beszélgettünk, de itt kimaradt. Bocsánat érte. Ha eszembe jut még valami, igérem, el fogom mesélni.
Most éppen jó, h legalább ezt el tudtam mondani nektek LátványKépről.

Mindenkinek köszönöm a folyamatos érdeklődést, az aggódást, az együttérzést, és úgy általában mindent.
Szerencsére a barátaim a hozzászólásokban megadják a kellő tájékoztatást, ami teljesen korrekt és tényszerű.
Nagyon nehezen viselem a kemoterápia utóhatásait, főleg a gyakori magas lázat, ami minden erőmet elszívja. Már csak árnyéka vagyok önmagamnak, most is hosszas küzdelem árán jöttem fel az emeletre, a géphez. A legutolsó kemóra már el sem akartam menni, mert képtelen voltam a kádig eljutni, leizzadtam, remegett minden porcikám. Szerencsére a feleségem nem hagyta annyiba, megfürdetett és felöltöztetett. Az úton persze belázasodtam, Vecsésnél vissza akartam fordulni, feleségem rábeszélésére nem tettem, és láss csodát: mire felértünk Pestre, a láz elmúlt, így kaphattam meg a kezelést. Most erőt gyűjtök, sétálok a kertben (ez néha még 30 métert is kitesz), és reménykedek abban, hogy 15-én a CT eredménye kedvező lesz! Erről valahogy beszámolok, vagy Ivánon keresztül, vagy személyesen. Jut eszembe: Ivánnak igaza van, valóban elegem van már a betegségemből, a betegségemről való panaszkodásból, néha már magamból is. Ez persze nem jelenti azt, hogy feladtam volna!!! Sőt! Tudom, hogy az utolsó pillanatig harcolni fogok!
Egyik reklámban egy kisfiú azt mondja, hogy ő már legyőzte a rákot. Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy milyen jó neki. Én még csak harcolok, és minden nap a falba egy rovást karcolok, tudjam: ezt a napot is megéltem.
Az unokáim aranyosak, a feleségem odaadó, a lányaim szeretnek, az ég kék, a fű zöld, tele vagyok jóbarátokkal...mi kell még a boldogsághoz? Yóvanna! Egy kis egészség még elkelne, de ami késik, arra várni kell.
Tiszta szívemből ölelek mindenkit!
A képhez csak annyit: így ragaszkodom az élethez!:-)

Ilianne hozzászólásából tudtok mindent. Azt persze nem, hogy Tarján Péter barátom koktélja felsegített Pestre, a Roger Waters koncertre, amit -érthetetlen módon- baj és láz nélkül- átvészeltem. Szegényebb lennék, ha nem lettem volna ott. A koncertről nem írok, azt hallani kell.
Közérzetem? Mondhatni jó, csak hallatlanul gyenge vagyok, de ezt betudható a sok fekvésnek és a kemoterápiának. Pénteken -remélem nem lesz lázam- megkapom az egy üveges kezelést, utána kb. egy hónap szünet lesz, addig dolgoznak bennem a kemikáliák. utána Szolnokon csináltatnom kell egy kontroll CT-t, és ennek a függvényében születik döntés a továbbiakról. Lehet, hogy a sugárkezelést sem tudom elkerülni, de ez benne volt a pakliban.
A lelkem? Hááááát...Néha vannak rossz napjaim, valamivel gyakrabban, mint eleinte, de talán ez is természetes. Nem hagyom el magam, de egyre nehezebb. Utálok panaszkodni, és sajnáltatni sem akarom magam, csak bánt, hogy múlik az idő, és a szenvedéseken kívül nem történik semmi. De már a szenvedést is megszoktam. Infúzió, transzfúzió...lassan kisebesedik a vénám, de bizonyára ez is a gyógyuláshoz vezető út része. Persze hullik a hajam is, így hamarosan nullás géppel át kell szaladnom a fejemen, de ez legyen a legnagyobb baj. Örömmel tölt el a sok biztatás, a kedves szavak, a kitartó drukkolás és az a sok szeretet, ami a hozzászólásokból árad. Köszönöm Nektek!

Bocsánatot kérek mindenkitől a hallgatásomért, de a láz annyira lever a lábamról, hogy képtelen vagyok feljönni az emeletre, ahol a gép és a dolgozószobám van. Komoly erőfeszítésbe kerül a WC-re is kimenni... A legjellemzőbb a csütörtöki nap: reggel úgy ébredtem, mint egészséges koromban:kiegyensúlyozottan, pihenten, láztalanul. Megreggeliztem (szerencsére étvágyam még van), 9 óra felé éreztem, hogy "apa, kezdődik...", iszonyatos módon kezdett rázni a hideg, még három takaró alatt is fáztam, 10 órára már 39,9 volt a lázam, és attól kezdve egész nap kómában voltam. Estére rajtaütés-szerűen láztalan lettem, de úsztam a verítékben, de még csak felülni sem tudtam az ágyban, csak családi segítséggel. Borzalmas érzés ilyen kiszolgáltatottnak lenni. Állítólag egy szál cigarettáért könyörögtem, de én nem is emlékszem rá. Ez a nap volt az, amikor tényleg megértettem, hogy a kínlódás, a hosszú betegség felőrli az embert, és bevillan a kérdés: érdemes csinálni még? Elvesznek a célok, nem látod a kiutat, érdektelenné válik minden. Na, ilyenkor a legnehezebb bólintani, és ökölbe szorított kézzel azt mondani: igen, élni akarok és végig fogom csinálni, bármi is legyen! Még tudok bólintani, bár az is sok erőt vesz ki belőlem.
Tegnap kiültem a napra, és újra éreztem milyen jó élni, és milyen szép körülöttünk a világ. Tombol a tavasz, még az elhanyagolt hagymásaim is kinyílnak, még a kutya által kitaposott növények is újra hajtanak. Akkor én miért hagynám el magam? Felálltam, és kimentem az utcára járni egyet. Igaz, hogy 100 méterenként megálltam pihenni, de örömmel tapasztaltam, hogy tudok még mosolyogni, hogy a szomszédok aggódó szeretettel örülnek annak, hogy az utcán látnak, és mindenki a gyógyulásomat kívánja, épp úgy, mint ti is, akiket szívem szerint egyenként megölelnélek...
Most láztalan vagyok, és remélem ez kitart hétfőig, amikoris locsolkodni megyek én is, mint ahogy ilyenkor illik, annyi különbséggel, hogy nem én locsolok, hanem engem locsolnak 5 üveg kemóval.
Nem a halál ellen küzdök, hanem az életért! Mindenkinek köszönöm a kitartó biztatást!

Hétfőn átestem a második kemoterápián is, most sem volt hányingerem, igazán semmi utóhatása nem volt, hacsak az állandó magas láz nem. Feleségem megvárt, de amikor indultunk haza, én befeküdtem a hátsó ülésre, és aludtam Szolnokig, mire megérkeztünk, már 39,2 volt a lázam. Azóta sem igazán akar lemenni, már annak is örülök, ha csak hőemelkedésem van. Az a legrosszabb benne, hogy iszonyúan legyengít, holott a sok fekvéstől már eleve olyan gyenge vagyok, mint az alkoholmentes sör.
Legközelebb április 9-én megyek kemoterápiára, újra az 5 üveges adag jön, előtte vmi "nagyrutin", rá egy hétre az 1 üveges következik. Nem tudom lesz-e erőm 14-én a koncertre elmenni...
Egy picit kezd kopni a kitartásom, ahogy műlik az idő, és semmi javulást nem tapasztalok, nem érzek. De a remény hal meg utoljára. Ma olvastam egy rövid cikket a Blikkben a rákról, amiben Magyarország az élen jár. A tüdőrák az első háromban van, és 75.000 rákosból 33.000 meghal. Bízom benne, hogy én a fennmaradó 42.000-ben vagyok, leszek...A cikk megemlíti azt is, hogy sajnos az egészségügy szegénysége miatt a magyar rákos betegek nem kapják meg azt a kezelést, amit nyugaton tudnak nyújtani. Ez van. Én még így is szeretek magyarnak lenni!
Elfáradtam, most is hőemelkedésem van, és még annyit: ha nem veszem fel a telefont, akkor az azért van, mert a félkómás állapotomban még a csörgést sem hallom meg...

Holnap mindenképpen főzni akarok, ráadul a két kedvencem közül valamelyiket...Ha valaki szintén meg szeretné főzni, itt a recept:

Erdélyi húsgombócleves

Hozzávalók: 20-30 dkg darált sertéshús, 5 dkg rizs, 1 tojás, 1 csomó leveszöldség, 5-5 dkg mirelit zöldborsó, zöldbab és karfiol, fél fej hagyma, 2 dcl tejföl, 1 evőkanál liszt, olaj, 1 babérlevél, só, bors, 1 teáskanál szárított tárkony

Elkészítés: a darált húst összegyúrjuk a reszelt (nagyon apróra vágott) hagymával, rizzsel és a tojással. Sóval borssal ízesítjük, és vizes kézzel kis gombócokat formálunk belőle. A feldarabolt leveszöldséget olajban megpároljuk, felöntjük 1 liter sós vízzel (esetleg húsleveskockával) és felforraljuk. Beletesszük a fagyasztott zöldségeket, a húsgombócokat, a tárkonyt, a babárlevelet és készre főzzük. Liszttel elkevert tejföllel behabarjuk.

Vecsési húsgombócleves

Hozzávalók: 30 dkg darált sertéshús, 10 dkg darált (apróra vágott) főtt, füstölt hús, 10 dkg füstölt szalonna, 30 dkg hordós káposzta, 5 dkg rizs, 1 tojás, 1 fej vöröshagyma, 2 dcl tejföl, 1 evőkanál liszt, só, bors, pirospaprika, babérlevél.

Elkészítés: a kétféle húst a hagyma felével bekeverjük, sózzuk, borsozzuk, és a rizzsel és a tojással összegyúrjuk. A szalonnát kockára vágjuk és kiolvasztjuk, ezen a maradék hagymát megpirítjuk, majd megszórjuk pirospaprikával, és beleforgatjuk a káposztát, amit szükség esetén mossunk át előbb. Másfél liter vízzel felengedjük, babérlevéllel, sóval, borssal ízesítjük. Ha felforrt, a kis gombócokká formált húsgombócokat belefőzzük, 25 percig forraljuk, majd liszttel símára kevert tejföllel besűrítjük.

Ragyogó egytál ételnek is, mindenkinek jó étvágyat hozzá!

Hol is kezdjem? Azt már nem is írom, hogy köszönök minden hozzászólást, minden jókívánságot és aggódást.
Szóval. Hétfőn fél 11-kor megérkeztem a kórházba, a kórtermünk (lassan olyan, mintha ez lenne a második otthonom) tömve volt, mind a hét ágy foglalt. Ott volt Péter (aki azóta a blogomban is hozzászólt), B. Laci, akivel együtt feküdtem már február 7-én is, csak időközben megjárta a sebészetet, és M. Imre, aki régebben ágytársam volt. Hiába no, itt hamarabb cserélődnek az orvosok, mint a betegek.
Ahogy megérkeztem, azonnal lefektettek, és megérkezett a főnővér, egy kosárban öt üveg infúzió. Mondtam is neki, hogy látszik: nagyüzem van. Ez mind a magáé, mondta. Pfffff. Az öt üvegből az első kettő élettani sóoldat, a harmadik már gyógyszeres koktél, a negyedik ismét sóoldat, és az ötödik az igazi lórúgás, valami Gemzar nevű kotyvasz. Mindenki mondta, hogy majd hányok, mint a lakodalmas kutya, így gyorsan ettem ezt-azt, hogy legyen mit hánynom, sőt, a harmadik üveg után szünetet kértem, és megebédeltem. 11 órától fél 3-ig folyt belém a lé, egész jól tűrte a vénám. A kezelés után csak ültem, és vártam, hogy mikor leszek már rosszul, de valahogy sehogy sem akartam hányni. Majd éjjel hánysz!-vigasztaltak többen. Éjjel sem hánytam, sőt igazán semmi bajom nem volt, csak a fejem fájt cudarul. Másnap reggel is volt étvágyam, és elkezdtem készülődni, mert Rékási Robi barátom jött értem, ő hozott haza. Péterrel ruhában vártuk az indulást, ő is mehetett haza. Egy szobával melletünk is elment valaki, de nem haza, hanem az örök vadászmezőkre. Itt nem ritka a halál... 10 órakor megkaptam a zárójelentést, megjött Robika, indulás haza! Monornál megálltunk a Kugli nevezetű étkezdénél, amiről tudni kell, hogy csak pacal, lábszárpörkölt, csülökpörkölt és babgulyás kapható. Zavaromban megettem egy pacalt, ami állítólag nem kimondottan kemoterápiás kaja. Itthon ruhástól ledőltem az ágyra, és el is aludtam azonnal. Két óra múlva arra ébredtem, hogy megint 39,2 a lázam, mondhatni iszonyúan vacakul éreztem magam. A láz tegnap délutánig ki is tartott, talán most vagyok először láztalan. Annyi erőm nem volt, hogy a géphez üljek. Gondolom ez is a kemo hatása.
Legközelebb hétfőn kell mennem, amikor egy egy üveges kezelést kapok, és azonnal jöhetek is haza. Ez a két kezelés minősül egynek. Két hét múlva megismétlik: 5 üveges jön, majd rá egy hétre egy üveges. Ezután lesz egy vizsgálat, amikor eldönti az onkoteam, hogy kapok-e még egy kettes kezelést, vagy műtétre alkalmas lettem. Erről majd időben írok, csak a remény éltet: hátha nem kell már műtét sem, mert a kemo segít.
Röviden ennyi. A hajam még nem hullik, de várjuk ki a következő kezelést. Nem könnyű, de még birom, mert birnom kell. Bízva abban, hogy a kezelések ellenére erőre kapok, megvettem a jegyet az április 14. napjára, és megnézem Roger Waters koncertjét. A Pink Floyd is gyógyít. Kicsit elfáradtam, lemegyek és megmérem a lázam...

Lehet, hogy elcsépelt, de mindenkinek mindent köszönök! Többek között ti tartjátok bennem a lelket, nagyon rám is fér a biztatás és valóban nagy kapaszkodó az őszinte aggódásotok, a szeretetteljes figyelem. Szóval kedden berendeltek a kórházba, de lázas állapotom miatt a kemoterápiás kezelés elmaradt, így másnap reggel elbocsátottak, jöttem is haza, mint a villám. Mostanában nehezebben tűröm a kórházi légkört, mint eleinte, de ez talán érthető is, hiszen nem történik szinte semmi, ami a gyógyulásomat segítené elő. Sőt. A két nap sokat rontott a lelkiállapotomon, látva a betegtársakat, bár minden viszonyítás kérdése. Összesen négyen voltunk a szobában, köztük egy 26 éves fiú, aki 2004-ben egy tüdő-transzplantáción esett át Bécsben. Elszövetesedett a tüdeje, így új tüdőt kapott, de a kilökődést gátló gyógyszer teljesen tönkretette a veséjét, most azt kezelik. Naponta 30-52 (!) szem gyógyszert szed, és szednie is kell, amíg él. Amíg él...Mosolyogva mondta, hogy ő nem gondolkodhat családban, a nagypapakor pedig csak utópia számára. És még én panaszkodok? A másik két beteg kemoterápián volt, mindketten piszokul rosszul élik meg, egyikük 5 nap alatt életerős emberből roncs lett, tolókocsival és mentővel vitték el szerdán egy másik kórházba. A másik nem volt ennyire rosszul, ő főleg a haját sajnálta. Belegondoltam: ha nekem is megindulna a kemotól a hajhullásom, akkor azonnal nullás géppel ledaráltatom a hajamat, és levágok mindent, ami szőr rajtam. A szépségemen már nem ronthat.:-) Az eltelt néhány napban megpróbáltam úgy élni, mint előtte. Pénteken bográcsoltunk Péterrel, lábszárpörköltet főztem, sütött a nap, megittam egy közben egy üveg sört, ebédhez jóféle vörösbort. Rettegtem, hogy újra belázasodok, de szerencsére végig láztalan maradtam. Igyekeztem minél több időt a szabadban tölteni, sétálni, beszívni a nap éltető erejét. Pénteken -visszafogottan ugyan- zenélgettünk is egy kicsit, a zenének is megvan az éltető ereje. A sok fekvés, a hosszú láz legyengített, de kezdek újra megerősödni. Étvágyam a régi, mégis fogytam, de ez a mozgásszegény élettől van. Ma indulok vissza a kórházba, remélem már semmi sem akadályozza meg azt, hogy elkezdődjön a kezelésem és a gyógyulásom! Az előzetes tervek szerint kapok most egy kezelést, egy hét múlva a következőt, majd attól számított két hét elteltével a harmadikat. A harmadik kezelést követően dönt az onkológiai team arról, hogy hogyan tovább. A műtéti beavatkozás lehetőségét nem zárta ki még senki, de ha jól reagál a tumor a kezelésre, akkor akár el is maradhat a műtét. Ennek persze elég csekély az esélye, de miért zárnám ki? A kezelések két naposak: egy nap kemo, másnap megfigyelés (mennyire tudja a szervezetem kezelni), és utána jövök haza. Van, aki a kezelést követően még napokig rosszul van -hányinger, fejfájás, gyengeség-, de van, aki megevett másfél méter kolbászt, és kutya baja sem volt. Meglátjuk. Majd beszámolok a fejleményekről, de nem akarok senkit sem terhelni a bajaimmal, ezért is írok ilyen ritkán a blogba. Néha nem tudom eldönteni, hogy állapotom közügy-e, vagy szigorúan magánügy. Úgy érzem, hogy amíg más bajáról olvas az ember, addig a saját gondjai háttérbe szorulnak, és kicsit veszítenek az élükből. Mindenből lehet erőt meríteni, remélem az én kitartó harcom erőt ad nektek is a saját gondjaitok leküzdéséhez. Az élet szép, még ha nehéz is!

Röviden: reggel 39,2 volt a lázam, délben 36,5...Nincs ez jól. Délben jött a telefon Pestről, hogy megérkezett a szövettani eredmény, természetesen semmi új, a tumor megvan, több, mint kellene. Holnap reggel 8 és 9 között jelentkeznem kell a Korányiban, haladéktalanul megkezdik a kemoterápiás kezelésemet, a főorvosasszony szerint a műtéti beavatkozást fogja elősegíteni. Drukkoljatok, hogy jól viseljem a kemót! Csütörtök reggel már újra itthon vagyok. Most kimegyek a kertbe, mert gyönyörűen süt a nap...

Tegnap kicsit vacakul éreztem magam, még Iván barátomékat is ágyban fogadtam, amikor jöttek köszönteni. Tarján Peti szerint (aki megnézte az izotópos felvételeket) az izületeimet is megtámadta a gyulladás, ezért van az, hogy ennyire le vagyok gyengülve. Ezért lenne jó mielőbb átesni a műtéten, mert addig ez a helyzet csak romlik. Mondtam a srácoknak, hogy ragasszanak be minden lyukat rajtam, ahol szökhet a súlyom, és az életerő belőlem.
A jelenlegi állapotomról az Ivánnal folytatott rövid beszélgetések adnak igazi képet.
Iván:- Te olyan szarul is érzed magad, mint ahogy kinézel?
Én: -Aha!:-)

Csak nagyon röviden: Ivánnak mindenben igaza van, és ezt roppant utálom!:-) Csak annyi mentségem hadd legyen, hogy a bejegyzésben nem a halálra készülök, nem búcsúzkodok, hiszen azt írom, hogy "...Ő sem készül halni, én meg végképp nem!" Szóval így. Tegnap a MÁV Kórházban Péter barátom elvégzett néhány vizsgálatot, és örömmel állapítottuk meg, hogy javultak a labor-eredményeim, a mellkas-röntgenen pedig már alig látszik a tüdőgyulladás. Kedd körül telefonálok, jó lenne már túlesni a műtéten, hogy elkezdhessem a kaszvány testem és megviselt lelkem újjáépítését.
Ja, nem is mondom: tegnap zenélgettünk egy kicsit, de volt már jobb próba is. Mindenki enervált volt, és az sem dobott fel senkit, hogy a mostani rövid hétvége után hosszú jön...

Péntek van, Csekeő Attila tanár úr még valahol külföldön lehet, de az eredményeim talán már emgérkeztek a szövettanról. Talán telefonálnom kellene. Talán nem. Persze mit nyerek vele: 1-2 nap bizonytalanságot, vagy a félelem bizonyossággá válik. Nem könnyű döntések ezek. Jól esett: tegnap itt volt Pécsről Tuczai József barátom, akivel évtizedek óta nem találkoztunk már, mégis pillanatokon belül egy mederben folyt a lelkünk. Még a zárkózott feleségem tetszését is megnyerte, amiből csak az látszik, hogy a feleségemnek van még mit fejlődnie emberismeretből!:-) Szóval jó volt látni őt, csak ilyenkor mindig az merül fel bennem, hogy milyen szomorúan mondjuk majd: nem sokkal a halála előtt találkoztam vele, isten ajándéka, hogy még láthattuk egymást... Nem akarok ezzel mondani semmit, csak futtatom az agyam. Ő sem készül halni, én meg végképp nem! Lehet, hogy csak érezve a halálunk közeledtét egyre szűkebb és szűkebb kört vonunk magunk köré, összebújunk -a falka ereje-, mi, a régi és a  mostani barátok, hogy együtt üvölthessünk a holdra?

Meghalt Szakácsi Sándor (1952. május 20.-2007. március 07., Tamás nap).
1974-ben végezte a színművészetit, és rögtön Szolnokra szerződött. Én akkoriban lettem ügyvédjelölt, elég gyakran látogattam a szinész-klubbot, hamar összabarátkoztunk. Két leánykedvelő (sőt három, de a harmadik barátom nevét nem merem leírni, nehogy valami kellemetlenség érje otthon), karcsú, jókiállású pasi a táncosnők között...hmmmm...nem volt roszz életünk. Ekkoriban Szerencsi Éva volt a kedvese, aki gyakran meglátogatta Szolnokon, ilyenkor többnyire a Tisza Szálló "úriközönségét" botránkoztattuk meg. Nem egyszer velünk szórakozott más, szolnoki száműzetését töltő színész, nagy egyéniség is, pl.: Halmágyi Sándor (Porlepte), és még sokan mások.
Nem tudom Sanyi emlékezett volna-e rám, ha beállítok hozzá néhány héttel korábban, de azt hiszem, hogy igen, két szó után tudta volna ki vagyok. De ennek nincs már semmi jelentősége, csak annak, hogy megrázott a halálhíre, méltánytalanul korán ment el, isten adta tehetséget vesztettünk, minden valamire való sztár az ő hangján szólal meg, tudom, hogy még jócskán voltak tervei, de az az érzésem, hogy kerek életet élt, és kerek világot hagyott itt nekünk. Amíg élek, emlékezni fogok rá.